Mátrix Feltámadások Kritika

Elég érdekes, ha visszatekintünk az eredeti filmekre a jelenből, hisz, ha nem a konkrét jóslatokat és a szentineleket keressük, akkor láthatjuk, hogy a jövendöléseinek nagy része valóra vált. Mátrix: Feltámadások kritika - több, mint nosztalgia. Még a Metaverzumot csak bejelentették és a VR sisakok se terjedtek el úgy, ahogy a részvényeseik remélték, de már így is a társadalmunk nagy része így is képernyőket figyel napi 8-10 órában, az online és/vagy fiktív világokban keressük a szórakozást, a kikapcsolódást vagy a megváltást. A big data, a mesterséges intelligencia, a véleménybuborékok és a közösségi médiában ránk optimalizált algoritmusok korában, a Mátrix üzenete egyszerre aktuálisabb valaha, és nincs ennél hálátlanabb téma: hogyan gyártsunk úgy egy szórakoztató, elgondolkodtató filmet egy disztópiáról, ha már a hírekből is ez folyik? Mennyit tud adni így egy új Mátrix-film? És ez több szempontból is jó kérdés: az akkoriban forradalmi gondolatok beszivárogtak a popkultúra többi szegletébe, az első film etalon lett, egy megkerülhetetlen mérföldkő az egyetemes filmgyártásban.

1. Mátrix: Feltámadások kritika - több, mint nosztalgia

Mátrix: Feltámadások Kritika - Több, Mint Nosztalgia

A negyedik rész henceg egy kicsit, de pontosan tudja, hogy nem képes újra filmes forradalmat csinálni. Lana Wachowski az újdonságok hiányát humorral és nosztalgiával igyekszik ellensúlyozni. Gyanítom, hogy kevesekben hagyott maradandó nyomot a Mátrix: Forradalmak enervált epilógusa, így gyorsan idézzük fel, milyen próféciával zárult a trilógia 18 évvel ezelőtt: – Fogjuk még őt újra látni? – Egy nap, azt hiszem, igen – felelte a Sati nevű programkislánynak a bölcs Orákulum, majd hozzáfűzött még valami mély gondolatot a hit erejéről, nagyzenekari kísérettel és giccses CGI-naplementével megtámogatva. Az Orákulum természetesen ezúttal sem tévedett. Az a bizonyos nap ugyanis eljött, Neo két évtized elteltével tényleg visszatért közénk, talán még az sem véletlen, hogy épp karácsonykor. Matrix feltámadások kritika . Visszatért, hogy pár órára megváltson minket az okostelefonunktól, a hírfolyamoktól és az algoritmusoktól, és ha a holtakat nem is, de egy rég eltemetett franchise-t feltámasszon poraiból. Az efféle hollywoodi csodatétel persze mindig kissé gyanús, főleg egy olyan trilógia esetében, amelyről széles körű konszenzus alakult ki, hogy már a második és harmadik rész is csak rontott az alapművön.

A Mátrix-rajongók fájó szívvel szemlélik az alaphelyzetet, egészen addig, amíg fel nem tűnik egy egészen más kinézetű figura, mint azt megszokhattuk, mégis Morpheus-nak hívja magát. Egy csapat segítségével elszántan keresik Neot és tudatni szeretnének vele valamit, ami megváltoztathatja életét. A Feltámadások erőssége, hogy jó ideig képes metaszinten – és azon kívül is – ízlésesen reflektálni a korábbi Mátrix részekre, amely humorforrásként is szolgál, viszont egy ponton, az eredeti kontextust elhagyva felesleges, öncélú fan service váltja a kellemes nosztalgikus érzést, amely a második és harmadik rész színvonalát idézi. Természetesen a film próbál válaszokkal szolgálni a komoly változások mikéntjére, de az olykor unalmas cselekmény a Feltámadások és az azt megelőző rész közti űrt sem képes konzekvensen feltölteni. Sőt előfordul, hogy a felmerülő kérdéseket lesöprik az akció kedvéért, vagy egyszerűen egy gyenge válasszal tudják le, az ahhoz méltó komplexitást nélkülözve. Az egyik legfontosabb kérdést is boncolgatja a film, amely miatt is érdemes a rajongóknak megnézni: a kiválasztott, Neo ereje és gyorsasága mennyire kapcsolódik tudatállapotához és a szociális kapcsolataiból következő mentális egészségéhez, mennyiben függ mindez Trinity-től?

Thursday, 13 June 2024

Vitamin B17 Wiki