Nappali Bútor Üveges Könyvszekrénnyel, Íves Sarokszekrénnyel

Öblös, mély, puha karszék ölén gubbaszkodtam össze, mint egy ittfeledett, beteg, didergő madár - talpig burkolództam egy ócska köpeny keshedt redői közé -, és félvak gondolatok, mint nagytestű, meleg és lomha pókok, lassan telepedtek le kábult agyamra. Behunytam a szemem és megfeledkeztem bágyatag és dermedt alakomról a puha rongyok között, ám az agyam élt, a halántékomon idegáramok szökdöstek át, és a szék bársonyába temetett arcom bőrén forró kerek folt terjedt el lassan a szemem alá. Sarok ülőgarnitúra. Féltudattal éreztem még magam körül zsongani a rideg ház csendjét és mint görögtűzfényben az árnyak, a múlt képei lebbentek felém foszlányosan és titokszerűen. Édes, telt gyerekkacaj pergő gyöngyszeme rezeg át a falon, mely mögött az üres, hideg ágyacska áll. A pohárszéken csendül valami amott és én vendégség zaját, fiatal hangok incselkedését hallom. És itt, a hideg kandallóban egyszerre lengő, vörös tűzalakok űzik forró játékaikat a rőtszínű parázs néma szenvedélyéig. A szőnyegek arabeszkjére szeszélyes rezgő betűi íródnak a fénynek és fehér istenszobrok teste rózsaszínbe borul a párkányon.

• Sarok ülőgarnitúra

Sarok Ülőgarnitúra

Így ültem sokáig, vagy egy percig csupán, de minden vad borzalom, lidérces, gonosz álmaim, gyerekkorom rettegései, az őrület küszöbe, a halál verítéke, minden, minden benne volt e percben. Oh, milyen soká tartott! És azalatt, tudom, oly rettentő közelségben ólálkodott mögöttem a téboly. Még egy mozdulatát éreztem, amint fuldokló erőlködéssel megkapaszkodott a toll szárába. És egyszerre megrándult görcsös erővel a karom, testem minden íze átreszket a vad félelemtől és felugorva torz arccal, a halálrémület vak ösztönével dobom messzire magamtól a tollat... Koppanva hull le a földre és kerek, alaktalan tintafolt esik utána. És én megállok egy percig, az összeroskadáshoz közel, kábultan fogózva a szék karjába. Dehát mi történt? A halántékomhoz nyúlok, nedves a jéghideg verítéktől. Sarok nappali bútor festival. Istenem! És a józanság hangja csendül meg bennem, hűsen, mint a harangszó. Egy semmiség! Egy légy csak, egy késés, ostoba bogár, melyet téveteg ösztöne csalt az üveg fekete levébe és haldokolva a bemártott toll után kapaszkodott.

A józan tudatosság munkás és világos óráiban majd körülveszem szabályos, csiszolt és hideg szók foglalatával, de azért benne lesz egy szemernyi az igazlátás percéből és szép lesz, életre érdemes. De hol van megint? Ah - ez itt - a kifejezés egy lenge és csodás fordulata - már fogva tartom, az enyém!... Csukott szemem felpattan hirtelen és káprázva rezdül össze megint. Nem, még mindig nincs sötét! Még egy perc sem telt el azóta, hogy itt feküszöm lelkendező fájdalmas káprázatában a keresésnek. Sarok nappali bútor. Még világosszürkén szállong az alkonyat, csakúgy, mint az imént, a függönytelen ablak még nappali ridegséggel önti végig nagy, fehér foltját egy kötés papírnak. Még láthatók a betűk vonalai - oh, milyen szerencse! És félig ösztönnel és félig elhatározással mélyed el sötét nedvébe a toll. És ebben a pillanatban valami rettenetes, leírhatatlan rémülettől velőkig rázkódom össze. Mi történik velem? Ah, hiszen látom őt! Közel van hozzám, rám mered iszonyú tekintetével és nem szabadulhatok tőle. Itt van, velem, az iszonyat, a téboly, a halál!

Wednesday, 26 June 2024

Dr Bécsi András