Élettársi Kapcsolat Hány Év Után
Post Mortem Archives - A Hetedik Sor Közepe / Zenész James Rejtvény
A halál tehát éppolyan értelemben volt velejárója az életnek, mint egy születésnap vagy egy esküvő… Ilyen kontextusban nem számít hát meghökkentőnek a törekvés, hogy egy - nem sokkal a halál beállta után készített - portré formájában emléket őrizzen a gyászoló család az elhunytról. Nem is beszélve az eltávozott gyermekükkel a karukban kamera elé ülő anyákról vagy a drámai, színpadias gyászjelenetekről. Kétségtelen, hogy a fotográfiák megrendelőit a szeretet és az elhunyt emlékezetükben való megőrzése mozgatta. Ugyanakkor a post mortem fotók körül számos, a szokás morbiditását eltúlzó ki mítosz alakult ki, amelyek közül is a leghátborzongatóbb szerint, a holttesteket különféle merevítő szerkezetek, drótok segítségével kényszerítették "életszerű" pozitúrákba. Efféle állványok és merevítő eszközök valóban léteztek, ám ezeket a fényképezés korai szakaszát jellemző igen hosszú exponálási idők alatt használták, hogy a portré (tökéletesen eleven) alanya mozdulatlan tudjon maradni. Az fentebbi fotók például éppen ebben az összefüggésben járták be néhány éve az internet berkeit, akárcsak néhány másik rémisztő fotó, amelyek egyszerűen a hosszú exponálás alatt elszundított embereket ábrázoltak vagy épp anatómiai laborok számára készült képek.
Post Mortem Fotók Design
Mítosz és valóság Egyik, a viktoriánus idők gyásszal kapcsolatos szokásairól szóló posztom írása közben egy különös szokásra bukkantam, amely egyszerre érdekes (vagy mai szemmel inkább bizarr) emléke mind a fényképészet történetének, mind Európa és Észak-Amerika halálról alkotott felfogásának: ezek a 19. század úgy nevezett post mortem fotográfiái, amikor is az eltávozottat halála után örökítették meg. Ennek egyszerűbb változatában a halottról koporsóban vagy otthonában felravatalozva készítették az utolsó felvételt, ám olykor egészen meghökkentő módon úgy megörökítették az elhunytat, mintha még mindig a gyászolók között élne, sőt színpadra illő beállításokkal is találkozhatunk. Maga, a halottak utolsó, végső búcsú előtti megörökítésének hagyománya jóval mélyebben gyökerezik a történelemben, mint a 19. század; évezredes múltra tekint vissza. Ennek legősibb és legelterjedtebb módja a halotti maszkok készítése volt, számos történelmi személyiség vonásai maradt ily módon ránk Tutanhamontól, Napóleonon keresztül Nicola Tesláig.
Post Mortem Fotók Project
Forrás: Wikimedia Commons Sokszor előfordult, hogy ágyba, székbe fektették őket, mintha aludnának. Általában kedvenc tárgyaikkal pakolták körbe a testeket, ami a hétköznapi környezetüket idézi, így még élethűbbnek tűntek. A testet a legszebb ruhákba öltöztették, és gyakran ülő pozícióba helyezték és pirosítóval kisminkelték az arcukat, hogy élethűbbnek tűnjenek. Volt, hogy a fotósok túl sokat dolgoztak azon, hogy élőbbé varázsolják az elhunytakat. Az utolsó családi fotón például a középen álló halott lány szemgolyóit sötétre színezték. Elég félelmetes, nem? Ezzel a hagyománnyal kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Furcsának és morbidnak gondolom, miközben értem az szeretteinkkel való utolsó örök emlék fontosságát is. Ti mit gondoltok erről? Szavazzatok! Forrás: Múlt-kor, Wikipedia, BBC
(Sőt, maga a halotti maszk "intézménye" is tartogat meglepetéseket: egy korábbi bejegyzésben volt például szó Madame Tussaud, francia forradalom alatt készített hátborzongató maszkjairól, illetve a századforduló táján - amikor a fotózás mégy nem számított elterjedtnek Nyugat-Európában - bevett rendőrségi szokás volt, az azonosítatlan tetemekről maszkokat készíteni, a későbbi azonosítás céljából). A dagerrotípia 1839-es feltalálását követően (és természetesen a technika fejlődésével) azoknak is módjában állt portrékon megörökíteni magukat és családtagjaikat, akik azt az addig bevett módon – azaz festményen - nem tehették meg. De hogy miért is állt az új találmány e különös módon a gyász szolgálatába? Ez meglehetősen összetett kérdés. Ahogy a viktoriánus gyászról szóló bejegyzésemben is írtam, akkoriban a halál még egy átlagos család mindennapos életének része volt. Méghozzá részben a magas csecsemő- illetve gyermekhalandóság és a betegségek miatt, valamint a generációk együttélése okán, aminek révén a fiatalabbak gyakran végig kísérték az idősebbek végóráit, ami ráadásul jobbára az otthon falai között és nem a kórházban érte őket.
Egyéb felhasználásokért lásd James Stevenson (pontosítás). James Stevenson Háttér-információ Született 1958. október 12 (62 éves) Műfajok Rock, punk rock, post-punk, új hullám Foglalkozás (ok) Zenész, dalszerző Hangszerek Gitár aktív évek 1977 – jelen Társult aktusok Chelsea, Gen X, Gene Loves Jezebel, A riasztó, Kim Wilde, Glen Matlock, A kultusz, Forró klub, A nemzetközi swingerek, Szent Szent Weboldal James Stevenson (született 1958. James Brown (zenész) – Wikipédia. október 12. ) angol punk / alternatív rock gitáros, egy időben az Alarm, a Gene Loves Jezebel, a Gen X, a Cult, a Holy Holy, a The International Swingers és a Chelsea tagja. Zenei karrier Stevenson 1977-ben kezdte karrierjét a londoni Chelsea punk együttesnél, miközben még az iskolában tanult A szintű vizsgákra. 1980-ban turnézott a Gen X-vel, mint vezető gitáros. Miután a Gen X 1981 elején szakított, Kim Wilde-val dolgozott együtt, és közreműködött az első albumán, Kim Wilde, és a második album, Válassza a lehetőséget, és fellép Wilde összes korai videójában, beleértve a "Kids in America" -ot is.
James Brown (Zenész) – Wikipédia
A széles körben elterjedt hiedelemmel ellentétben James Alexander kapcsolata, amely a fiát, Phalont hozta létre, nem az R&B és az evangéliumi énekesnővel, Deniece "Niecy" Williamsszel, hanem inkább egy másik nővel (maga is tapasztalt énekesnővel) volt, akit Denise Williamsnek hívtak. James Alexander volt a Bar-Kays basszusgitárosa, amikor a zenekar hat tagjából négyen, köztük Jones, életüket vesztették ugyanabban a repülőgép-balesetben, amely Otis Redding soul-énekes életét követelte. Alexander volt az egyetlen Bar-Kays-tag, aki nem volt a fedélzeten, mivel a Redding tulajdonában lévő Beechcraft repülőgépben csak nyolc utas tartózkodott (Redding, a Bar-Kays közül öt, a pilóta és Redding útvezetője); Sándoron volt a sor a soron, hogy felszálljon egy kereskedelmi járatra a következő rendeltetési helyre. Alexander feladata volt azonosítani bandatársainak testét, valamint Reddingét. A baleset után Ben Cauley, a gép fedélzetén tartózkodók között egyedüli túlélő, együtt dolgozott Sándorral az együttes megreformálásán.
A későbbi munkák között szerepelt az 1971-es játékfilm Oscar-díjas főcímzenéjének felvétele Tengely, amin Alexander basszusgitárt játszott. 2010-től Alexander továbbra is az egyetlen eredeti tag a továbbra is aktív Bar-Kays-ban. Hivatkozások
Saturday, 31 August 2024Használt Pc Garanciával